Harvardi egyetemisták a tea útján 2.

?si múlt

A szabályokat Szen Rikjú (1522-1591) vetette papírra, aki a lehet? legegyszer?bb módját kereste a tea felszolgálásának. A Kínából érkez? italt eredetileg pompás küls?ségek között élvezték, ezt szerette volna a mester meditációs gyakorlattá fejleszteni, amely magába olvasztja a zen buddhizmus szellemiségét.
Szen Rikjú alapította azt az iskolát, amely a közvetlen el?dje az Uraszenke Alapítványnak, amely jelenleg a legnagyobb Japánban. A jelenlegi nagymester Szen Szósicu, aki Szen Rikjú 15. generációs leszármazottja.

A harvardi Csadó társaság közvetlen kapcsolatban áll ezzel az ?si múlttal. Szen Szósicu egyik tanítványa a marblehead-i Aiko Rodgers, aki minden vasárnap reggeleljön és a társaság tagjait oktatja a Tea útjára.
Rodgers Jokohamában tanult a második világháború el?tt. A hölgy elmeséli, hogy abban az id?ben a teaszertartást olyan alapvet? fontosságú ismeretnek tekintették, amit minden fiatal n?nek el kellett sajátítania a f?zés, virágrendezés mellett.
– Fiatal koromban a szül?k mindig azt mondogatták, hogy ezt el kell sajátítanom, ha jó feleség és anya szeretnék lenni.
Amikor azonban 1954-ben az Egyesült Államokba érkezett amerikai férjével, a teaszertartás praktikáinak ismerete nem volt teljességgel nélkülözhetetlen. Ennek eredményeképp elvesztette az érintkezést ezzel a hagyományos kultúrával, amit még ifjú lány korában sajátított el.
Ironikus módon fia, Allan Rodgers, a ma 41 éves üzletember ébresztette fel ismét az érdekl?dését. A fiú egyetemi hallgatóként elutazott Kiotóba és meglátogatott egy teaszertartást.
– Amikor visszajütt, azt mondta: „készítek neked egy csésze teát, anya”. Amikor megláttam, az jutott az eszembe: „milyen sokat felejtettem”.
Rodgers elhatározta, hogy ? is Kiotóba utazik, tanulni. Miután frissítette tudását, Boston környékén kezdett tanítani, ma pedig egy gyerekmúzeumban és más helyeken tart szertartásokat – köztük a Harvardon. Elmondása szerint a teaszertartás olyan kifinomult szabályokat alkalmaz és olyan mélyen gyökerezik a hagyományos japán m?vészetekben, hogy még egy olyan sokat tapasztalt oktatónak, mint ? is folyamatosan fejl?dnie kell.
– Addig fogom tanulni, amíg meg nem halok. Nincs vége.

Egy élet, egy találkozás

A bonyolult etikett ismerete mellé komoly fizikai képességek is szükségesek. Rodgers elmeséli, hogy a szeiza, vagyis a különleges törökülés még a japánok számára is meger?ltet?. Van még egy oldala a teaszertartásnak:
– Alapjában véve – magyarázza Nisino (aki politikatudományt hallgat a Princetonon) – a teaszertartás közösségi esemény, a barátok összejövetele.
Nisino rámutat, hogy az ilyen közösségi események nyugaton is meglehet?sen szervezettek.
– Egy közös vacsorán például számos formális beszélgetés zajlik, az ételeket mindig egy bizonyos sorrendben tálalják és így tovább. A teaszertartás mindezeket egy lépéssel tovább viszi, de épp az a cél, hogy ezeket a formaságokat olyan tökéletesen megtanuljuk, hogy természetünk részévé válik, és a végén már nem is kell rájuk odafigyelni. Akkor szabadon összpontosíthatsz a beszélgetésre.
Ebben az értelemben a teaszertartás célja ugyanaz, mint a zen meditációé – teljesen tudatában lenni minden elszálló pillanatnak. Nisino egy japán mondást idéz: „Icsigo icsiie”, azaz egy élet, egy találkozás.
– Ez azt jelenti, hogy bármely ember adott megtestesülésével csakis egyszer találkozhatsz. Ha legközelebb találkoztok, már mindketten egy kicsit más emberek lesztek.
Vagyis a részletekre figyel? abszolút összpontosítás, amelyben a teaszertartás zajlik arra is szolgál, hogy megossza a különleges pillanatot a többiekkel, amikor friss tapasztalatainkat a szertartás élményei gazdagítják.
– Azt hiszem, a lényeg a köcsönös tisztelet – mondja Schwartz. – A teaszobában mindenki egyenl?. A teaszertartás arra tanít, hogy gondoljunk másokra is. Egyfajta oázis, amelynek semmi köze az egyetemi tanulmányokhoz, ez pedig igen üdít?en hat.